Mesterséges intelligencia a robothelikopterekben

Egy amerikai egyetemen olyan programot fejlesztettek ki robotrepülőkhöz, amellyel a szerkezetek a legkülönfélébb manőverekre taníthatók meg.

A mesterséges intelligencia tanulmányozásával a világon számtalan program foglalkozik, az utóbbi hónapokban egyre biztatóbb eredmények születtek. Az amerikai Stanford Egyetemen is szép sikereket értek el a kutatók, egy olyan programot sikerült kifejleszteniük, amellyel robotrepülőket, elsősorban helikoptereket lehet rávenni a legkomplexebb manőverek végrehajtására is. A program nem egyik pillanatról a másikra arat sikert, a repülők egyfajta tanulási folyamatot járnak végig. A kutatásvezető professzor szerint, akit három végzős tanítványa is segített a munkában, a robothelikopterek által bemutatott repülési programok a legbonyolultabbak közé tartoznak, amelyeket számítógép valaha is irányított. Az egészben az a különleges, hogy a gépek nem ragaszkodnak feltétlenül azokhoz a mozdulatokhoz, amelyeket a szoftvermérnökök beléjük programoztak, képesek különböző mozgási minták elemzésére és alkalmazására, ha azok megfelelőbbnek bizonyulnak.

A mintákat olyan, egy méternél is hosszabb rádióirányítású helikopterek szolgáltatták, amelyeket Garett Oku, a szakma egyik profija irányított. Garettet azért bízták meg a feladattal, mert azt tartják róla, hogy olyan helikopterekkel is játszi könnyedséggel elboldogul, amelyeket csak öt perce ismer. Az alapkérdés éppen ez volt, hogy a számítógépek miért nem képesek ilyesmire, de egy, a Stanfordon tartott bemutatón kiderült, hogy igenis vannak ilyen képességeik. A csapat légi járműve az ötperces bemutató olyan mozdulatsorokkal kápráztatta el a közönséget, hogy mindenkinek tátva maradt a szája, mindenféle pörgő-forgó manőverek, átesések, piruettek és hurkok is terítékre kerültek.

Eric Feron, a Georgia Tech aeronautikai és asztronautikai tanszékének professzora, aki korábban maga is dolgozott intelligens repülési programokon, elismerte, hogy jelenleg a stanfordiak helikoptere képes a legbonyolultabb manőverekre. A professzort különösen a gép mögött álló technológia nyűgözte le, elképedve vette tudomásul, hogy önmagát képes tanítani, fogásokat ellesve a legprofibb pilótáktól. Pedig a szoftvert nem volt könnyű megírni: ahogy a kutatás elején kiderült, a helikopter instabil szerkezet, nem repülni akar, hanem átesni és lezuhanni. Folyamatos parancsok kellenek ahhoz, hogy a szerkezet a levegőben maradjon, ezt pedig nem könnyű leprogramozni. Első lépésben azzal próbálkoztak, hogy a program megpróbálta kitalálni, hogy adott helyzetben mi a legcélszerűbb manőver a helikopter számára, ez a fajta megközelítés azonban rögtön csődöt mondott a bonyolultabb manővereknél. Ezután a profi pilóták mozdulatait próbálták lemásolni, ez viszont azért nem működött, mert a program nem tudott mit kezdeni azokkal a széllökésekkel, amit a profik azonnal le tudnak reagálni. A megoldást végül az hozta meg, hogy a kutatók rögzítették Oku és mások repüléseinek minden paraméterét, amelyek összhangban voltak a környezeti változásokkal.

A tanuló helikopterek működtetéséhez jelenleg még komoly földi infrastruktúra kell különböző mozgást elemző szerkezetekkel, de a program előrehaladtával ezeket folyamatosan lehet majd csökkenteni. Az eredményeknek nyilván nagyon örülnek az amerikai hadseregnél, az öntanuló robothelikopterek számos katonai alkalmazása elképzelhető, de később akár a hétköznapi emberek is profitálhatnak a kutatásokból.